Ez a napom a lelki megnyugvás jegyében telt...

Éjjel feltámadt a szél, és reggel is erősen fújt. Reggeli után elindultunk a felvonóhoz, ami szerencsére modern volt, így a szél mintha nem is létezett volna, zavartalanul ereszkedtünk le a kocsikhoz. Ezután indultunk Svájcba, a cél a Hoher Kasten volt. Mivel időben el tudtunk indulni, sikerült parkolóhelyet is találnunk. Egy kis logisztikázás következett – mivel éjszakára fent maradunk, ami nem szükséges, azt a kocsiban hagytuk. Egy rövid sétát követően elértük a felvonót. Aznapra már délre jelezték az esőt, ami szerencsére folyamatosan tolódott inkább a délután irányába. Ahogy azonban emelkedtünk felfelé, gyönyörű időnk volt.

Igen, azzal a felvonóval mentünk fel, amit a képen láttok fent. Amint felértünk, éppen egy repülős bemutató zajlott. Mivel nem akartam cipekedni, csak a nagylátószögű objektív volt nálam, így nem igazán tudtam közelíteni rájuk. Szerencsére azonban elég közel repültek, így így is sikerült jó képeket készítenem.

Igen, ez itt a Rajna. Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk a célunk felé, ami nem más volt, mint egy hideg sör a Staubern vendéglőben. Hárman haladtunk elöl a csapatból, néha-néha elléptem tőlük, de amikor nagyobb emelkedő következett, Tamásék utolértek. Jó volt egy kicsit egyedül lenni, hallgatni a tehenek kolompolását a völgyben, élvezni a csendet, és beszívni a tiszta levegőt. A vendéglőt Tamásék néhány perccel előttem érték el, majd bevártuk a többieket is, és ettünk-ittunk. A helyi sör tényleg nagyon finom volt.

Innen Péterrel előre mentünk, hogy majd ne ránk kelljen várni, de végül másképp alakult. Egy idő után előre léptem, és észrevettem, hogy egyedül haladok. A táj nagyon változatos volt, teljesen meditatív állapotba kerültem. Az volt a célom, hogy még az eső előtt elérjem a Hundsteinhüttét. Közben néha elkapott egy-egy zápor, elővettem az esőkabátomat, de egyedül a felszereléssel és a hátizsákkal nem tudtam rendesen felvenni. Néha hátranéztem, de senkit nem láttam jönni. Egyedül voltam. A felhők is elkezdtek ereszkedni, ahogy én is. Szinte versenyeztünk. Nem akartam a ködbe kerülni, mivel nem tudtam, mennyire csökkenne le a látótávolság, így igyekeztem a felhők alatt maradni. Elértem a völgy közelét, egy kereszteződést, ahol néhány fiatal éppen egy villanypásztoron mászott keresztül. Úgy láttam, nekem is arra vezet az utam. Köszönés után ők is lemaradtak, sokkal óvatosabban ereszkedtek a sziklás-köves ösvényen. Messzebb megláttam egy épületet, azt hittem, az lesz a cél, de kiderült, hogy az a Bollenwees vendégház. A felhők mintha kicsit lassabban ereszkedtek volna, így megnyugodtam, hogy nem fogok elázni. A vendégház mellett elhaladva megláttam ezt a csodás tavat is.

Elhaladtam a tó mellett, és ekkor elbizonytalanodtam. Sehol nem láttam a hüttét. Volt egy tábla, amely felfelé mutatott, de nem akartam elhinni, hogy arra kell mennem. Végül elindultam felfelé, és kiderült, hogy ez volt talán a túra legnehezebb szakasza - nyilvánvalóan már eléggé fáradt voltam addigra. Meredek kaptató vezetett fel, így teljesen kimerülve értem el a szállást, ahol lerogytam egy padra. Kint két német nő beszélgetett, közülük csak egyikük beszélt angolul, így váltottunk pár szót. Ekkor eleredt az eső, de szerencsére csak rövid ideig tartott. Szép lassan a többiek is beértek, addigra már kipihenten vártam mindenkit. Ez a hütte nagyon autentikus, nem éppen átlagos turistáknak való, inkább hegymászóknak. Kis terek, minden szeglete kihasználva. Elfoglaltuk a szállást – vagyis az ágyainkat – majd leültünk a közös helyiségben beszélgetni és vacsorázni. Kifogástalan ételt kaptunk, nagyon bőséges adagban. Az időjárás nagyjából öt percenként változott: hol esett, hol jobbról balra mozgott a felhő, majd visszafelé, aztán kisütött a Nap, és még egy szivárványt is láthattunk. Azt hiszem, ez csodás lezárása volt a napunknak.